, 2021/10/7
Minden év március 23-án az ENSZ szakosított szervezete, a Meteorológiai Világszervezet megemlékezik a Meteorológiai Világnapról, amelynek idén az éghajlat és a víz a központi témája. Különböző nemzetközi, kormányzati és nem kormányzati szervezetek dolgoznak azon, hogy a vízkészletek felelős és fenntartható használatának és kezelésének problémáját láthatóbbá tegyék, a vízügyi világfórumok példája ezeknek az erőfeszítéseknek.
A médiában az olyan aktivisták, mint Greta Thunberg, hírnevet szereztek, és megnyitották a vitát a környezeti problémákról, konkrétan a víz fontosságáról az emberi fejlődés szempontjából, valamint arról, hogy annak rendezetlen kezelése hogyan gyorsítja fel az éghajlatváltozás következményeit. A kezdeményezések túlnyomó többsége azonban egyéni akciókra összpontosít.
A fogmosás, a zuhanyzás vagy a ruhamosás idejének megkérdőjelezése kétségtelenül fontos, de sajnos messze nem tartozik a vízhiány azonnali és brutális következményeinek megállításához szükséges alapvető tényezők közé. Másrészt az intézményi vagy nem kormányzati intézkedéseknek kevés hatása van a politikai gyakorlatra vagy jogi kérdésekre, amelyeknek a vízhez való emberi jogot kellene előtérbe helyezniük a nagyipari, bányászati és egyéb "termelő" felhasználásokkal szemben. Úgy tűnik, hogy az éghajlatváltozással és a vízhasználattal kapcsolatos felelősségteljes fellépéssel foglalkozó évtizedes nemzetközi fórumok nem sokat tettek a bolygóért.
Más szóval, a világ nagy része cselekvés, tétlenség vagy eszköztelenség révén továbbra is az édesvízkészletek nagy részét a kitermelő iparágakra és a természeti erőforrások tömeges kiaknázására fordítja. Ez az út tönkreteszi a környezetünket, ellehetetleníti az életet a bolygó nagy területein, és a történelemben először kopogtat a világ legfontosabb városainak ajtaján.
Mire használjuk a vizet?
Paradoxnak tűnik, hogy egy olyan bolygón élve, amelyet háromnegyed részben víz borít, ilyen mértékű hiányt szenvedhetünk ebből az erőforrásból, amellyel ma meg kell küzdenünk. A válasz nagyon egyszerű: a világ vízkészletének túlnyomó többsége az óceánokban található, sós víz, nem iható, és csak akkor lehet hasznunkra, ha drága tisztítási vagy sótalanítási folyamaton megy keresztül.
Globálisan a világ vízfogyasztásának 70%-át a mezőgazdaság adja, 20%-át az ipar, és csak 10%-át a háztartások használják. Az iparosodott országokban azonban az ipar fogyasztja el az emberi fogyasztásra alkalmas vízmennyiség mintegy 50%-át. Minden ipari, termelési, kereskedelmi és emberi folyamatnak ivóvízre van szüksége a működéséhez.
Például 1 kg hús előállításához becslések szerint 15 000 liter vízre van szükség. Az élelmiszeripar és különösen a húsipar felelős az édesvíz hatalmas mértékű fogyasztásáért, az állatok növekedése, etetése és levágása pedig szorosan összefügg ennek az erőforrásnak a felhasználásával. Az, ahogyan globális szinten a vizet használjuk, főként nagyipari folyamatokra, az egyik fő oka annak, hogy a lakosság nagy része nem jut hozzá ehhez az alapvető erőforráshoz. Elegendő példa van olyan városokra és településekre, amelyek eredetileg jó vízforrással rendelkeztek, és végül teljesen kiszáradtak, mert a rendelkezésre álló vizet ipari folyamatokra használták fel.
Az egészségügyi rendszerre gyakorolt hatás
A koronavírus világjárvány mára világszerte elterjedt. A higiénia az egyik legfontosabb stratégia, amelyet a vírus elleni küzdelem érdekében felvetettek. Ez a feladat azonban nagyon összetetté válik, amikor az ivóvízhez és a higiéniai szolgáltatásokhoz való hozzáférést komolyan befolyásolja az, hogy hol élünk. Az ENSZ maga is kiemelte a vízhez való hozzáférés, mint egészségügyi követelmény fontosságát a járvány megfékezése szempontjából.
"A legkiváltságosabb emberek számára a szappannal és tiszta vízzel való kézmosás egyszerű gesztus. A világ egyes csoportjai számára azonban ez olyan luxus, amelyet nem engedhetnek meg maguknak", és hozzáteszik: "a világjárvány elleni globális küzdelemnek kevés esélye van a sikerre, ha a személyes higiénia nem elérhető annak a 2,2 milliárd embernek, akik még nem férnek hozzá az ivóvíz-szolgáltatáshoz.
A világjárvány következményei azokon a helyeken, ahol nincs hozzáférés a tiszta vízhez, szörnyűek lennének. A szubszaharai Afrikában például az aszályok már eddig is nagy éhínségeket okoztak, és a leginkább érintett országok éppen a legszegényebbek. Mit fognak tenni az olyan országok, mint Zimbabwe, Szomália vagy Zambia, ahol több mint nyolc hónapja nem esett az eső, hogy szembenézzenek ezzel a válsággal? Milyen esélyük van arra, hogy sikeresen szembeszálljanak egy világjárvánnyal, amikor már annyi más válsággal kell szembenézniük?
A WHO szerint a fejlődő területeken a betegségek 80%-a a tiszta vízhez való hozzáférés hiányával függ össze. Ezek közé a betegségek közé tartozik a dengue, a malária, a szalmonella és sok más betegség. Az UNICEF jelentése szerint 1,7 milliárd ember nem jut tiszta vízhez, és 3,3 milliárd ember nem rendelkezik megfelelő higiéniai szolgáltatásokkal. Ezen több százmillió ember számára a koronavírus csak egy újabb napi fenyegetést jelent az életükre a vízhez való hozzáférés hiánya miatt.
Nyilvánvaló, hogy a vízzel kapcsolatos probléma nem csak az országok földrajzi, éghajlati vagy demográfiai helyzetére korlátozódik, hanem a gazdasági erőforrások hiánya is egyenlőtlenségeket okoz a kérdéssel való szembenézés során. A Víz Világbizottság szerint például az iparosodott országok (OECD) víztározó kapacitásának 70%-át víztározókban alakították ki, míg a legtöbb fejlődő ország (PVD) alig 20%-át. A fejlett országok számára ez azt jelenti, hogy egészségügyi rendszereiknek van tartalékuk, és sokkal könnyebb a vízhez jutás lehetősége egy kritikus helyzetben.
Az éghajlati apartheid ma felemelkedik
Nem maga a termelési rendszer a probléma, miközben a termelés szükséges a megélhetéshez. A probléma a termelési modellben és annak logikájában rejlik, amely pusztán gazdasági megfontolásokon alapul. Ha a termelékenységet tekintjük az egyetlen tényezőnek, akkor előbb-utóbb ilyen hatalmas környezeti katasztrófákhoz jutunk.
A víz az itt felvázolt probléma egyik mérföldköve.
Ha a mezőgazdasági monokultúra következtében vízhiány lép fel, ez kihat a szomszédos önellátó mezőgazdaságra és a szomszédos lakosság ivóvízzel való ellátottságára, akkor ezeket a konfliktusokat láthatóvá kell tenni. Eddig a közösségek szerveződése bizonyult az egyik fő tényezőnek a környezeti kockázatot jelentő javítási zónák sikeres megtapasztalásában.
Ha az elektromos energia előállítása a gyakran őslakos közösségek termőföldjének hatalmas területeinek elárasztásával jár, és korlátozza az életükhöz és állataikhoz szükséges mennyiségű ivóvízhez való hozzáférést, akkor kötelező ezt a helyzetet láthatóvá tenni és alternatívákat találni. Ennek követelménynek kellene lennie mindenféle iparág telepítése esetén, azonban a valóság nagyon másképp néz ki, és sok őslakos aktivistának, aki népének jogaiért és ökoszisztémájának jólétéért küzd, nagyon magas árat kell fizetnie, például kényszermigrációval, bebörtönzéssel és gyilkossággal.
A gazdag országokban egész évben mindenféle trópusi gyümölcsökhöz való hozzáférés azt jelenti, hogy valahol a harmadik világban a vízkészletek csökkennek, és százmilliók veszítik el a tiszta vízhez való hozzáférést. Ez a helyzet káros kiváltság, amelyet problematizálni és megkérdőjelezni kell. Szükségünk van arra, hogy Európában egész évben hozzáférjünk az avokádóhoz, a mangóhoz és az ananászhoz? Tisztában vagyunk-e ennek valódi költségeivel?
A világ népességének legszegényebb fele, 3,5 milliárd ember a szén-dioxid-kibocsátás mindössze 10 százalékáért felelős, míg a leggazdagabb 10 százalék a teljes feléért. Philip Alston, az ENSZ független tanácsadója által szolgáltatott adatok szerint a leggazdagabb 1%-ba tartozó személy 175-ször több szenet használ fel, mint az alsó 10 százalékban élők. A vízhez és ezzel együtt a terményekhez és/vagy az alapvető élelmiszerekhez való hozzáférés hiánya miatti migrációval a világ ma hatalmas méreteket ölt.
E kérdésekkel kapcsolatban számos erkölcsi és emberi dilemma merül fel. Ki fogja megoldani azt a foglalkoztatási problémát, amellyel egy évtizedek óta a mezőgazdaságban dolgozó, és valószínűleg a családja által generációkon keresztül foglalkoztatott gazdálkodó szembesül, amikor elveszíti a bevételi forrását? Talán az állam lesz az, aki kezébe veszi ezt a helyzetet? Vagy a vállalatoknak kellene megoldaniuk a problémát, amelyek eleve tönkretették a földjeiket?
A humanitárius válság az egész világon kényszerkitelepítéseket fog generálni. Évtizedekkel ezelőtt ezeket a humanitárius válságokat állandó intenzitású és kegyetlen következményekkel járó háborúk vagy forradalmak okozták. Ma azonban ez történik, és az elkövetkező években és évtizedekben ezeket a kitelepítéseket főként az éghajlatváltozás és annak következményei fogják előidézni.